Mint minden körutazás első napján rendszerint nem történik semmi rendkívüli. Ha más nem a hosszú folyamatos autópályázás marad meg. Most sem volt másképp. Szerencsére már nincs turista szezon, ezért a határok is már látványosan üresek. Tényleg nem is kellett várni sokat sehol, rendre csak mi voltunk ott. Szerbiáról nincs mit írni ott már nyár elején már végig buszoztam Görögországba menet. A Bolgárok sem voltak sokkal másabbak, legalábbis autópályák és hegyek szempontjából. Az első szállásunk a Hotel Zoo-ban volt. Nem lehet rá panasz. Bulgáriáról egy kicsit az elmaradottság jut eszembe – biztos munkahelyi ártalom – de kellemesen csalódtam. Bár azért inkább azt mondanám, hogy amit láttam abból a kettősség jobban kijön. Vannak részek, ahol a „Zsivkovi” élet látszik ki, de nagyon sok új építésű városrész is van. Látszik a jövő. Bár még nem nyugat, de nem sokkal vannak lemaradva tőlünk.

2.nap,már Törökországban

Ma értünk el igazán a célunkhoz. Törökországhoz. Sokat lehet hallani, hogy nagy ország és a kelet kapuja. Valóban az. Azt érzi az ember, hogy egy más világba csöppent. Kezdve a méretekkel és a tömeggel. A határátkelés nem volt vészes, sőt. Gyorsan túl voltunk rajta. Első utunk a nagy magyarság egyik szent helyéhez vezetett Rodostóra. A Rákóczi emlékház valóban csak egy ház. Átlag embernek ott lakni talán nagy, de egy fejedelemnek azért kicsinek gondolnám. De hát ne válogassunk. Valóban felemelő hely nekünk Magyaroknak. A városban ízelítőt kaptunk a Márvány-tengerből, ami szinte elkísért Isztambulig. A méretekről egy kis gondolat.Már Isztambul előtt kb. 80 km-el már 4 sávos az autópálya és a városba több, mint 2 óra volt bejutni. Hatalmas város. Bőven sötét volt, már mire odaértünk. Igaz itt 1 órával előbb járnak. A szállásunkra ma sem lehet panasz. Igaz legyen is jó, mert 3 éjszakát leszünk itt. A szálloda bent van a városközpontban és tényleg nívós helynek tűnik. A szoba elfoglalása és a vacsora után azért elmentünk a környékben sétálni egy kicsit. Este 10 volt és még mindenki az utcán volt. A bazárosok pedig még sokan akkor pakoltak kifelé. Érdekes lesz a holnap. 

Csak, hogy egy kis munka is legyen a mai napban. A város tele van közlekedési rendőrrel. Nem mintha nem lenne rájuk szükség, mert akkora a káosz, hogy kell aki átlátja, de üde fénypont volt, hogy a szálloda előtt éppen két rendőrnő volt. Baseball sapkában és az egyik még kendőt is viselt.

3. nap Isztambul és a mecsetek:

Állítólag a körutazás legnehezebb napja lesz. Nem a fizikai megerőltetést nézve, hanem a sok látnivaló és az első napi „kultúrsokk” miatt. Eleinte nem hittem benne, de már a nap közepén beláttam, hogy igaz. Mivel ma nem utaztunk, ezért nem is kellett a körutazásoknál szokásos korán kelés. Az indulást 9 órára tervezték. Az éjszakát az előző napi egész napos utazás miatt csak félig sikerült kipihennem, de azért a reggeli müezzin ébresztő hangja meglepett. Csodáltam. Amíg nem hallottam zavarónak gondolta, de nem az. Furcsa, de nem bántó. Vélhetően azért lehetett tisztán hallani, mert mecset mindenhol van. Amerre csak elnéz az ember a szeme biztos megakad egyen. Amikor eljön az ideje, akkor elkezdi és mivel többet is lehet hallani, ezért egy kicsit kánonos hanghatása van, de ismétlem nem zavaró, inkább furcsa. A szállodánkra – mint fentebb írtam – nem lehet panasz, annak ellenére, hogy a város közepén van csendes volt. A reggeli svédasztalos és van minden bőséggel. Érdekes inkább csak az, hogy muszlimok lévén a felvágottas rész igencsak szerénynek volt mondható. Az édességes ellenben fényűző volt és bőséges. De az utóbbi az egész utunkra elmondható volt. Ami talán még érdekességképpen elmondható, hogy reggeli közben az étteremben bejött két közlekedésrendész rendőr (Trafik Polisi) és ittak egy teát, majd kimentek. Lehet, hogy itt mindig ez a szokás. A busz a szálloda előtt várt és a legnagyobb reggeli forgalmi dugóban elindultunk első úti célunk felé az Ahmed szultán dzsámijához – a kék mecsethez.

Először itt szembesültünk a turista áradattal. Azt gondoltam, hogy már nincs szezon, de aztán mégis… rengetegen voltak. A belépéshez sorba kellett állni és biztos vártunk vagy 1 órát mire bejutottunk. Férfi létemre nekem a bejutás nem volt különleges, – a cipő levételt leszámítva – de a nőknek a fejüket kendővel kellett eltakarni. Akinek nem volt az tudott kérni a járatnál. Az utóbbi mozdulatok a körutazás mindennapi részévé váltak, mert minden imahelyre csak a fenti feltételekkel lehetett bejutni és ellenőrizték is komolyan. Ha nem a teremőrök, akkor bármelyik látogató rászól a renitensre. A dzsámi belűről – európai szemmel nézve – látványosan eltér a megszokott imahelyi látványtól. Ami a legmeglepőbb az az volt, hogy olyan vastag és süppedős szőnyeg volt, hogy az embernek kedve lett volna lefeküdni és aludni egyet. Csak..hát ott akkora volt a tömeg, hogy félő, hogy az alvásból nem lett volna semmi. Összegezve : szép volt.

Második látványosság az Ayasofya régen bazilika, majd mecset, manapság pedig múzeum volt. Azt szokták mondani, ha sok egyformát lát az ember, hogy „száz egy tucat”, de valahol igaz is. Ha egy mecsetet láttál, akkor mind láttad. Ez egy kicsit másabb volt, egy kicsit sötétebb, de mégis szép és látványos volt. Ez az épület jelenleg múzeumként működik, de éppen felújítják. Legalábbis kívülről.

A két fenti épület szomszédságában volt a harmadik fő látványosság a Topkapi palota. Ez olyan hogy mint nálunk a Budavári várnegyed, csak itt a díszek és a történet másabb. A fényűzés tagadhatatlan. A szultánok régi lakhelye lévén roskadt az aranytól és a – néha már sok – díszítéstől. Van itt minden. Állítólag a bejárása akár több napot is szánni kell, dehát nekünk annyi nem volt, ezért csak inkább a lényeges helyeket néztük meg. Csaltak egy kicsit, mert annak ellenére hogy volt egy alap belépő , mégis minden más épülethez szintén jegyet kellett venni – kincstár, Hárem. Még szerencse, hogy volt, aki megvegye. Az idő már délutánba hajlott, ezért a vége felé már csak vonszoltuk magunkat.

Amikor már azt hittük, hogy vége és indulunk már visszafelé, akkor megálltunk egy viszonylag jelentéktelen épület bejáratánál. Ott mondták, hogy hátra van még egy víztárazó, ciszterna megnézése, de higgyük el, hogy megéri a fáradságot. Bő félórás sorban állás után be is illet le is jutottunk. Ez a városi víztárazók egyike, amit átalakítottak turista látványosságnak. A levegő igencsak nyirkos és párás volt, de nagyon tetszett, hogy milyen ötletesen alakították ki és persze az, hogy….mekkora.

Azt lehet, hogy említettem már, hogy a szállásunk a városközpontban volt és öröm volt az ürömben, hogy a napi látnivalók is ott voltak, ezért Szeráj végeztével gyalog indultunk vissza. De nem lenne Törökország, nem lenne Isztambul, ha nem mentünk volna be a híres-neves Nagy bazárba. Nagyon nagy területen van és állítólag több, mint 4000 elárusító van összezsúfolva….. a tömeggel. Itt is mint mindenhol rengetegen voltak és itt is mint a teljes napon csak totyorogtunk….és totyorogtunk.

Mire mindent végigjártunk már kezdett ránk esteledni. Meg persze már olyan éhes voltam, hogy alig láttam. Persze éheznem nem kellett mert lépten-nyomon bazáros, büfés – és szinte mindenhol – sült és főtt kukorica árus volt. A szállodába visszaérve egy kicsit pihentünk és azért a vacsora előtt még visszamentünk a városba nézelődni – szabadprogramként – mert az élet csak akkor kezdődött. A vacsora itt sajnos nem volt svédasztalos, de finom volt. Valamiféle krémleves volt a második fogás grillezett csirkemell és zöldségek voltak. Felvonszoltuk magunkat a szobába és ….. már aludtunk is.