4.nap. Még mindig Isztambul:  

A reggeli „hangos” ébresztő után és a reggelin túl megkezdtük a második Isztambuli napunkat. Szerencsére 9-kor indultunk ismét így kaptunk egy kis plusz időt. A mai napi első program a Dolmabache palota volt. Állítólag a török szultánok az 1800-as években ráébredtek, hogy egy kicsit elmaradtak a „világi” Európától és építkezésbe fogtak. Franciákat hívtak és építkezni kezdtek. Ennek lett az eredménye a palota, ami már-már a Versailles-i palotára hajaz. Tényleg éppenséggel lehetne az is. Sajnos a palotában nem lehetett fényképezni – és ezt számtalan palotaőr vigyázta is. Amint elővette valaki a "fotóaparátot" egyből ráförmedtek, hogy „nofoto”. Ezért a palotáról csak külső fotók készültek.

A nap második részében egy hajókirándulás volt betervezve. Meg is lett, de a hajót meglátva kétségeim merültek fel. Aztán persze közelebbről megnézve nem volt annyira vészes, csak éppen felújítás alatt volt és festegették – még menet közben is. A Boszporuszon hajóztunk nagyon jó volt. Hajóztam már több helyen, de itt és most a Boszporusz volt. Sajnos a hajó út bő 1 óra volt, de érdekes. A vízről bármelyik várost nézve más, mint a szárazföldről.

A boszporuszi hajózás sajnos gyorsan véget ért és a központi hajókikötőbe érkezve szálltunk ki. Hát nem kell ismételtem, de nagyon nagy tömeg fogadott. Mindenki jött vagy ment valahová. A hajóról leszállva volt 2 óra szabadidő, amit arra fordítottunk, amire csak akartuk.

Én a kikötőben lévő mecsetet választottam. Ez a mecset egy „aktív” mecset, amiben inkább csak az imára betérők voltak lényegesen kevesebb turistával. Majd fél órát voltam benn és el kell mondanom, hogy kellemesen éreztem magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy vallást váltok, de néztem az ott imádkozókat és volt min eltöprengenem. Amíg bent voltam sokan jöttek-mentek. Letérdeltek, elmondtak egy imát és mentek tovább. Volt aki – szerintem – a munkáját félbehagyva jött be és egy nagy lyukkal a zokniján is elmondta az imát és tovább ment. Ahogy később elnéztem vélhetően utcai takarító volt, mert olyan egyenruhája volt. Persze azért nem csak ima volt. Az egyiptomi bazárban is szétnéztem, bár… mint a „nagybazár” csak kicsiben. Itt is rengeteg ember, "mégrengetegebb" árú és…. tolongás. A nap még nem ért véget, mert maradt még egy dzsámi és a hozzá tartozó látványosság, vagyis …..síremlékek. Nekem olyan sokat nem mondott, de állítólag volt egy török filmsorozat Szulejmán szultánról több 100 részen keresztül. Na ennek a szultánnak és a feleségének a sírját illetve dzsámiját néztük még meg. Akadt olyan útitársam, aki teljes extázisban volt, hogy láthatta, merthogy lelkes rajongója volt a filmnek. A szállodába már busszal mentünk vissza és jól esett a vacsora….ismét.

5. nap. Irány Ankara.

Egy kis maradék Isztambulból. Átjöttünk az ázsiai részre. Ez a térfél is igen csak nagyra sikeredett. A kezdeti dugókat és a lassú haladást is beleszámítva majd másfél óra volt kijutni a városból. Ankara felé menet azért feltűnt, hogy szinte végig 4 vagy 3 sávos az autópálya. Haladunk is rendesen. Még mindig Isztambul hatása alatt, de úton Ankarába fantasztikus tájakon mentünk.

Ankara pedig….. érdekes. Itt még jobban látszik, hogy a gombhoz vették, illetve majd veszik a kabátot. A város rettentő nagy területen van, de úgy néz ki, mintha a puszta kellős közepébe ide-oda leejtettek toronyházak és társasházak tucatjait. Toronyházak-semmi-toronyházak. A toronyházak többségében nem lakik senki és a közvetlen környezete sincs még elrendezve, ezért van olyan felhőkarcoló, ahol az ajtón kijövet egy szántóföldre léphetünk. Hihetetlen, nem értem. A nap lényegében az utazásról szólt, de azért egy ankarai múzeum látogatás belefért. Kellett is, mert igencsak hosszú volt az út. „Látogatás a világhírű „Anatóliai Civilizációk” Múzeumban (az ókori művészetek és kézművesség valóságos kincsesháza)” – írta az utazási magazin. Valóban az volt, de engem annyira nem nyűgözött le.

Közel 600 km megtétele után érkeztünk Nevsehir városába. Már sötétben.

6. nap. Kappadókia.

A szállodánk, mint a többi ez is tökéletes volt. A reggeli müezzines ébresztő után reggeli következett, amire szintén nem lehetett panasz. Kappadókia. Nem véletlen, hogy a turizmus egyik fellegvára a tengerpartokat leszámítva. Van itt minden. Hőlégballon, quad, lovaglás. Csak győzze az ember pénzel. Mert hát a látnivaló az adott. Valóban nagyon érdekes a vidék. Bár hozzáadott értéket az embereknek nem kellett hozzá adni, de mégis látványos. Végigjártuk mi is azokat a helyeket, amiket vétek lenne kihagyni. A geológiai képződmények valóban fantasztikusak. Ezen a ponton jutottunk el oda, hogy feltűnt a táj kopársága. Tengerszint felett 1000 méteres magasságban lévő fennsík igencsak melegre sikeredett még így október közepén is. Ezen a napon volt az, hogy az út árában benne volt egy ebéd egy útszéli tömegétkezdében. Valóban tömegétkezde volt, mert rajtunk kívül még vagy 5 buszra való ember tolongott a pultoknál. Nem is voltam elragadtatva. Nem úgy, mint a következő programtól, ami egy ékszerész műhely meglátogatása volt. Az ékszerek nem igazán kötöttek le, de azért egy bő fél órás programot megért. Nevsehirbe visszafelé várt ránk még egy program. Egy földalatti város. De tényleg ott volt. A „városnézés” majdnem 1 órás volt, de nem volt a legkönnyebb. Itt nemcsak, hogy totyorogtunk, de végig görnyedtünk is, mert olyan alacsony és szűk volt minden járat, hogy csak így fértünk el. Kaymakliban van ez a földalatti város.

Ismét ránk sötétedett, mire visszaértünk a szállodába. A társaság nagyobb fele elment egy „török estre” valamiféle táncos, mulatós külön programra. Én kihagytam, inkább bementem a városba sétálni egyet. Már majdnem azt írtam, hogy meglepett a város, dehát ebben az országban minden város meglepetés számba megy. Tökéletesen kiépített tiszta utak és óriási bevásáróközpont, ahol még este 9-kor is sokan vannak. Azon már meg sem lepődtem, hogy ennek a bejáratánál is őrök álltak és fémdetektor kapun keresztül lehet csak bemenni.